Páros meghallgatás

Mit tegyünk, hogy ne csak tudjuk, mit kellene tegyünk, de képesek is legyünk másként csinálni?

Rengeteg jó, pozitív, új mintát mutató gyereknevelési módszer, tipp létezik. Ezeket általában lelkesen olvassuk, osztogatjuk facebookon (köszönet érte!), és örülünk, mert úgy érezzük: végre tudjuk, mit csináljunk, ha legközelebb a gyerekünk nem akar hazaindulni a játszótérről, vagy épp megüti a kistestvérét. Aztán eljön a legközelebb, és eszünkbe sem jut az a kiváló ötlet, hanem a régi forgatókönyv szerint megvesztegetünk, fenyegetőzünk, vagy kiabálunk. Vagy eszünkbe jut, de úgy érezzük: képtelenek vagyunk aszerint cselekedni. Már rég nem abban a lelkiállapotban vagyunk, hogy lenne választási lehetőségünk.

Mindez nem a mi hibánk. Az agyunk működik így. Mikor az érzelmek elborítanak minket – a tehetetlenség, mert már nagyon otthon kellene lenni, de ez a kölök csak nem akar mozdulni, vagy a düh és a félelem keveréke, hogy a gyerekünknek valami baja eshet a testvére épp-nem-szeretetteli keze között stb. – az agyunknak a homloklebenye konkrétan lekapcsol. Nem működik. Pedig ez az a része az agyunknak, amivel gondolkodunk, döntéseket hozunk, szabályozzuk az indulatainkat – amire szükségünk lenne ahhoz, hogy most végre másként cselekedjünk.

Szerencsére van megoldás, a homloklebenyünket újra működésbe lehet állítani, és a Kapcsolódó nevelésnek van is konkrét eszköze erre.

A Kapcsolódó nevelés két felismerésen alapul. Mind a kettő gyerekekre, felnőttekre egyaránt érvényes. Az egyik, hogy mint emberi lények csak akkor működünk jól, ha érezzük a másokkal való kapcsolódást, és az ezzel járó biztonságérzetet. Tehát nekünk, szülőknek ugyanolyan szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk, hogy valaki szeret minket, elfogad minket, és tudja rólunk, hogy a legjobbat tesszük, amit tudunk, mint a gyerekeinknek! Ennek az elfogadásnak, szeretetnek az érzése segít nekünk a jó irányban haladni.

A másik felismerés, hogy senki sem tud egy nehéz hátizsákkal örökre menetelni. Mindannyian rengeteg feszültséget hordozunk. A mindennapokból, és régről, a gyerekkorunkból. Velünk születetten a sírás, a nevetés, a hiszti, és a remegés által tisztul meg a szervezetünk ezektől a felesleges, minket hátráltató feszültségektől. Ám mivel olyan kultúrában élünk, ami ezeket a viselkedéseket – főleg a sírást és a hisztit – félreérti, és mindenáron meg akarja akadályozni, arra kényszerülünk, hogy a nehéz érzéseinkkel és a belőlük fakadó feszültséggel jóval tovább együtt éljünk, mint az egészséges. Pedig a rendszeres és alapos „érzelmi nagytakarítás” után sokkal frissebb aggyal és szívvel tudunk jelen lenni a mindennapjainkban.

A kapcsolódás megteremtésének és az „érzelmi takarításnak” van egy nagyon hatékony módja, amit mi úgy hívunk: páros meghallgatás.

A páros meghallgatásban két szülő (vagy egyszerűen csak felnőtt) egyezséget köt, hogy rendszeres időközönként, lehetőleg hetente, kölcsönösen meghallgatják egymást.

Ez a fajta meghallgatás kifejezetten NEM beszélgetés. Ha van kikkel rendszeresen beszélgessünk: remek! Ápoljuk ezeket a kapcsolatokat az életünkben! Ám a páros meghallgatás célja nem az információcsere, vagy egyszerűen a kapcsolódás megteremtésének az érzése – bár ez is mind hozadéka.

A páros meghallgatásban abban segítünk egymásnak, hogy kiadjuk, kifejezzük a minket gátló érzéseket magunkból, és így visszatérjen a gondolkodásunk képessége. Amikor pedig ez megtörténik, magától értetődően megtaláljuk a saját, személyre szabott megoldásainkat a saját, egyedi élethelyzeteinkre.

Hogy ez meg tudjon történni, szem előtt kell tartanunk néhány irányelvet, és be kell tartanunk néhány szabályt. Ez lesz az a keret, amelyben ki tud alakulni az a biztonságérzet, ami ahhoz kell, hogy a nehéz érzéseink oldódni tudjanak.

Alapelvek:

• A másik ember (és te is) JÓ! A legjobbat teszi, amit a rendelkezésére információk és erőforrások birtokában tenni tud
• A másik ember (és te is) INTELLIGENS. Meg fogja találni a saját megoldását, ha lehetősége van az őt hátráltató érzések kifejezésére és kisepregetésére.
• SZÁMÍT A JELENLÉTED. Valódi különbséget jelent, hogy te itt vagy, és meghallgatod a másikat. A te limbikus rendszered által küldött „minden rendben van”, „jó ember vagy”, „meg fogod oldani”, „biztonságban vagy” nem-verbális üzenetek kellenek ahhoz, hogy a másik el tudja végezni, amire szüksége van.
• Mind a két félnek beszélőként és meghallgatóként is egyenlő ideje van (pl. 10-10, vagy 30-30 perc), EGYENLŐ kapcsolat

Mint meghallgató:

• szeretettel, melegséggel, nyitottan fordulj a másik felé
• hallgasd meg a másikat (miközben beszél, ürítsd ki a gondolataidat, és ha be is úsznak a fejedbe, mindig térj vissza a figyelmeddel a beszélőre)
• szemkontaktus ajánlásával, a testtartásoddal, tiszteletteljes, meleg gesztusokkal biztosítsd a beszélőt a figyelmedről és elfogadásodról
• ne adj tanácsot
• ne kérdezz közbe (hogy kielégítsd a kíváncsiságod)
• ne meséld el, veled hogy történt ugyanaz
• ne kritizálj (magadban sem!)
• teljes titoktartás! Soha ne említsd senkinek, mit hallottál a párodtól! Még neki se hozz fel egyetlen témát se, hacsak nem kér meg erre kifejezetten!

Mint beszélő:

• hangosítsd ki a gondolataidat! Hagyd, hogy sorban kibukjanak belőled a gondolatok! Nem kell, hogy értelmes, a másik számára érthető történetté álljanak össze! Ez a te időd!
• ha azt érzed, valami érzés motoszkál a felszín alatt, lassíts le, maradj vele. Ismételd el azt a mondatot, gondolatot, ami felidézte!
• figyeld a tested érzeteit, és hagyd, hogy a tested is beszéljen: ha kell, nyújtózkodj, ásíts, hadonássz, görnyedj össze vagy állj fel, stb. A testünk saját intelligenciával bíró részünk, ami rengeteg feszültség lenyomatát őrzi, és – a gondolatainkkal ellentétben – sosem vezet minket félre!

Fontos megjegyzés! A páros meghallgatás nem csak a nehézségekről szól! Gyakran arra van szükségünk, hogy hosszan ízlelgethessük, ami jó. Hogy mennyire szeretjük a gyerekünk, mennyire aranyos, amikor segít nekünk mosogatni, vagy odaszalad hozzánk, és megölel minket. Érdemes ezeket az örömöket „dédelgetni”, magunkba inni, hagyni, hogy ami jó, igazán átjárja a lelkünket és az életünket. Így épül és mélyül el a biztonságérzetünk, és az a képességünk, hogy utána megküzdjünk azzal, ami nehéz.

Amikor két felnőtt (vagy egy támogató csoport keretében több felnőtt) ilyen módon meghallgatja egymást, csodák történnek. Addig megoldhatatlan helyzetekre megoldást találunk, addig elviselhetetlen dolgokat – pl. hogy visszabeszél a gyerekünk – élvezni kezdünk stb. Energiát találunk magunkban addig lehetetlennek vélt dolgokra.

Közben bepillantást nyerünk más szülők személyes küzdelmeibe, és ráébredünk: nem vagyunk egyedül. Erős, az elfogadáson és tiszteleten épülő kapcsolatokat alakítunk ki. Ez gyakran tovább is gyűrűzik, és közösségek születnek.

Lassan elkezdjük megteremteni magunk számára azt a „falut”, ami egy gyerek felneveléséhez kell.

Hogy hogyan működik ez a gyakorlatban, álljon itt rá egy példa:

“Kisfiamnak vakondtúrás tortát szerettem volna készíteni az 5. szülinapjára, mivel ő nagy Kisvakond rajongó. Én per pillanat glutén- és laktózérzékenynek vagyok nyilvánítva, és mivel a családi ünnepségen más tortából nem ehetek, ezért ezt a tortát akartam ilyen speckóra csinálni. Elkezdtem a neten keresgélni, és rengeteg mindenmentes piskóta, nyers torta receptet találtam, de ezeket nekem kellett –első körben – gondolatban vakondtúrássá alakítani.

Végül teljesen belezavarodtam a sok információba és kombinációs ötletembe. Úgy éreztem, ezt előtte ki kellett volna próbálnom, de mert erre nem volt lehetőség, eléggé bepánikoltam. Mi lesz, ha nem sikerül a „tökéletes gluténmentes piskóta”?

Mi lesz, ha nem tudok kakaós avokádókrémmel finom és szép vakondtúrás tortát készíteni? Nagyon akartam ezt a tortát, de úgy éreztem, képtelen vagyok elkészíteni.

A probléma valójában nevetséges volt, ezt én is tudtam, de akkor és ott nekem nem volt ennél fontosabb, ez uralta a gondolataimat, szomorúságot és félelmet okozott. Ott álltam a készítésre szánt utolsó délelőttön a sok különleges hozzávalóval, fejemben a káosszal, mikor megfordult a fejemben, hogy felhívok valakit, hátha egy meghallgatás segítene. De nem tettem, mert nem akartam senkit zavarni (pedig van, aki már többször felajánlotta, hogy ilyenkor nyugodtan hívjam fel…), inkább kibőgtem magamból egy adagot az üres lakásnak. Nem lett sokkal jobb a kedvem…

Ekkor csörgött a telefonom, Zsuzsi volt, érdeklődött, hogy vagyok. Na, akkor minden kiszakadt belőlem. Kb. 20-25 percig mondtam a magamét, sírtam és nevettem, elmondtam, mennyire elegem van, mennyire tehetetlennek és kétségbeesettnek érzem magam. Zsuzsi jelenléte, elfogadása, egy-egy kérdése nagyon nagy támasz volt ebben a helyzetben.

A végén jókedvűen tettem le a telefont, és úgy döntöttem, hogy – bár akkor sem történne semmi, ha nem készülne el ez a torta (amire csak én vágytam igazán, több okból) – de azért megcsinálom. Sokkal felszabadultabb voltam, mert a „kibeszélő show alatt” rájöttem, hogy az egésznek nincs tétje, a problémát én kreáltam. Ezek után csak annyi elvárást támasztottam magam elé, hogy külsőre hasonlítson egy vakondtúrásra, ami, lássuk be, nem egy nagy kihívás, ha van otthon kakaó. 😉 És: SIKERÜLT!”

Egy budapesti anyuka

Köszönet a cikkért Egry Zsuzsinak!