AL-Anon

Klárival -illene is hozzá ez a név ha valóban így hívnák-az egyetemi mentálhigiénés felvételin találkoztam először. Nekem valami nagyon feltűnt benne. Nem mintha kihívó lett volna, sőt! Körülvette valami bölcs nyugalom, tapasztalat, türelem.
Aztán ugyanabba az önismereti csoportba is kerültünk, kávézgattunk, beszélgettünk és felkértem
mesélje el az ő családi történetüket az alkoholizmusról, társfüggőségről és a kiútról.

Az iszogatás fiatal korunkban beletartozott a főiskolás kollégiumi életbe, meséli Klári, a haverokkal való lógásokba,
lazulásokba. A férjemmel később, az egyetemi éveink során ismerkedtünk meg, ahol szintén vagány
társaságunk volt. Nem érzékeltem semmi jelét ekkor az elkövetkezendő nagy kihívásainknak. A
problémák a házasságkötésünk után, a gyerekek megszületésével kezdődtek. Én nagyon komolyan
vettem az anyai szerepem, a családi életünket. Bennem ekkor lett egy nagy pálfordulás, hogy innét új
fejezetet nyitunk s vége az addigi szertelen életvitelünknek. Persze azt hittem a férjem is így gondolja,
de ez nem így történt. Először csak havonta majd hetente járt el iszogatni, mulatozni, főleg a
munkatársaival. Itt kezdtem el érzékelni azt a nagy ellentmondást, hogy a vagánysága, vadócsága,
ami megfogott a kapcsolatunk elején, a szememben elkezdett a legnagyobb hibájává válni.
Eleinte voltak nagyon szép időszakaink. A  gyerekekkel sokat kirándultunk, rengeteg szép emléket
gyűjtöttünk. Ha józan volt, akkor segített otthon, nagyon sok időt töltött velünk. De a józan időszakai
egyre rövidültek és az én türelmem egyre fogyott. Bár ez a „türelem” azért 20 évig eltartott…

Azutolsó 6-7 év egy mélyrepülés volt. A szeretet elfogyott, átcsapott gyűlöletbe. Eleinte megmenteni
akartam őt, aztán segíteni neki. Anyáskodtam felette; figyeltem hova megy és mikor, mit és mennyit
iszik, kikkel. Még a munkahelyéről is kimentettem, amikor kellett. De idővel elvesztette a munkáját
annak ellenére, hogy nagyon jó munkaerő volt. Eleinte a munkahelyén még nem ivott csak miután
hazaért és leállította az autót, akkor kezdett el inni. De mire az autótól a második emeletig eljutott,
betolta az adagját. Ő egy csendes alkoholista volt, én meg egy igazi házisárkány lettem.

Rengeteg kár ért minket az alkoholizmusa miatt; elvették a jogosítványát, elhagyta a pénztárcáját,
kitörölt vagy nem mentett le fontos adatokat a munkánkban; könyvelőként dolgoztunk otthon
közösen. Ezeket ő nem érzékelte problémának. Én egyre inkább.
Segítettem én is ebben az állapotában maradnia az által, hogy kimentettem őt kényelmetlen helyzetekből.
Okot adtam neki, hogy indokot találjon az ivásra azzal, hogy veszekedtem vele, hibáztattam
cseszegettem; nem igaz, hogy nem tudja már abbahagyni az ivást, nem hiszem el, hogy ne tudná
letenni az italt értünk?! Ezzel folyamatosan újabb indokot adtam neki arra, hogy ő ne érezze magát
megértve, elfogadva. Megakadályoztam, hogy elérkezzen a mélypontra, ami kilendíthette volna.

Én igyekeztem tőle minden férfi szerepet is átvenni, ami az ő dolga lett volna. Ez egyfajta kasztrálás is
volt részemről felé. Sok olyan dolgot felvállaltam, amit nem kellett volna, hogy elkerüljünk negatív
következményeket. Teljesen elsárkányosodtam mellette. Folyamatosan veszekedtünk, persze a
három gyerek előtt. Állandóan úgy éreztem, hogy hülyének néz, direkt csinálja. ”Veszekedésekkor” is
csöndes maradt és csak annyit mondott, hogy én ezt nem jól látom. Mindeközben mindent én vittem
már a hátamon, többek között őt is, mint egy negyedik, tehetetlen gyereket. Már folyamatosan
dühös voltam, tele haraggal és csak azt éreztem, hogy muszáj kiadjam magamból. Úgy éreztem, hogy
folyamatosan a tűzokádó sárkány szerepét kell játszanom, hogy ne robbanjak szét. Ez volt az én
megoldásom erre az élethelyzetre.

20 év után az ötvenedik szülinapom előtt mentem el az Al-Anon-ba (alkoholista hozzátartozók
anonim csoportja) egy régi munkatársam közbenjárásával, aki megadta nekem az ő számukat, miután
egy szakmai konferencián megosztottam vele az élethelyzetünket.

Én egyszer ajánlottam fel a férjemnek, hogy menjen el az AA-ba (Anonim Alkoholisták csoportja),
mire ő hevesen tiltakozva mondta, hogy ő bármikor le tud állni, neki ez nem probléma.
Így én mentem el először egy Al-Anon hozzátartozói gyűlésre, ahol ott is ragadtam. Rátaláltam arra a
közösségre, ahol minden résztvevő hasonló problémával küzdött, hasonló élethelyzetből indult. A
tagok megosztásai reményt és erőt adtak, hogy van megoldás a számomra is, csak tudnom kell, hogy
mi az én dolgom ebben a helyzetben. „Nem én okoztam, nem én kontrollálom és nem én tudom
megváltoztatni!” szlogen segített megérteni, hogy tehetetlen vagyok a párom alkoholizmusával
szemben, és nem az én dolgom az ő megváltoztatása. Az én feladatom, hogy önmagammal kell
foglalkoznom, mert erre van egyedüli ráhatásom. Nagyon hatékony megoldásokat láttam, amikről azt
éreztem, hogy általuk én is eszközhöz juthatok a hétköznapi életünkben. Itt hallottam először arról,
hogy az alkoholizmus egy betegség, az egy problémamegoldó eszköz az alkoholista számára. Tehát
először egy tudást kaptam arról, mi ez, aztán pedig eszközöket.

Itt stratégiát kaptam arra, hogy ki hogyan motiválta a függő hozzátartozóját a segítség elfogadására. Az
első legfontosabb dolog az volt, hogy határt kell szabni az alkoholistának, el kell határolódni tőle. Rá
kellett tekintenem önmagamra, arra, hogy én is függő vagyok, még pedig társfüggő. Fokozatosan
húztam meg a határokat. Ha iszol, akkor nem főzök rád, nem mosok rád, nem beszélek veled,
elköltözöm a másik szobába. Itt vannak fokozatok, az én megoldásom az volt, hogy megláttam azt,
hogy az alkoholistán önmagán kívül más nem tud segíteni. Megláttam, hogy én nem akarhatom
helyette, mert ez az én megoldásom lenne, nem az ő döntése, ami csak bukásra lenne ítélve. Meg
kellett azt látnom, hogy az én dolgom az, hogy én jól érezzem magamat, magamért vállaljak
felelősséget és a gyerekekért. Az én jóllétem tudja őt támogatni abban, hogy kap tőlem egy mintát,
egy kiegyensúlyozottabb működést felőlem; nem piszkáltam, nem kötekedtem ettől kezdve.
Magammal foglalkoztam, azzal, ami engem érint. Azzal kezdtem törődni, amit én csinálok, nem azt
figyeltem, hogy ő mit csinál. Határt kellett szabjak magamnak és neki is.

Aztán felhoztam újra pár hónap múlva a férjemnek, hogy jöjjön el az AA-ba. Akkor végül eljött, de egy
hónap után újra inni kezdett. Ez volt nekem a lélektani határ, utolsó pont. Ekkor elküldtem otthonról
és megkértem, próbáljon meg elgondolkodni azon, mit akar az élettől, mit akar magával kezdeni.

Nem tudtam mit mondjak, kihez és hová menjen, csak el tőlünk! Könnyítés volt nekem az, hogy az én lakásomban
éltünk, de a döntő az volt, hogy a gyerekek számára ez rettentő romboló volt. Beleegyezett, hogy
elmegy terápiára, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy költözzön is el.  Annyit fenyegetőztem én már az
előző 20 évben azzal, hogy elhagyom, hogy azt éreztem, hiába menne ő terápiába úgy, hogy közben itthon él,
nem működne. Általában terápia alatt a párja a segítője az alkoholistának, de én ezt sem tudtam már
vállalni. Az unokatestvére viszont megtette és hozzá is költözött egy időre. Hozzánk jöhetett
bármikor, hogy a gyerekekkel legyen, ezt békésen intéztük. Én azt mondtam, amikor elment, hogy én
nem tőle akarok megválni, hanem az alkoholtól, nem tudom nézni tovább, amivé ő és mi váltunk így.
Szerencsére nagyon komolyan vette a terápiát, mert a vágy benne is ott volt a józan életre csak a
hogyant nem tudta. Később albérletbe költözött ahová már a gyerekek is el tudtak járni.

Ekkor már viszont egyetemista volt a legnagyobb fiúnk, aki lényegében az elköltözéssel oldotta fel ezt a helyzetet. A
középső gyerekünk épp kezdte a középiskolát, a pici pedig hatodikos volt. Szóval sokat láttak, éltek meg…

Melegszívű anya voltam, de a gyakorlatban egy katonatisztként vezényeltem az életünket.
Nagy segítség volt viszont  fizikailag és lelkileg is a családom támogatása; édesanyám és édesapám minden tőlük telhetőt megtettek.

Négy intenzív terápiás hónap után a férjem már vidéken vállalt munkát, tőlünk, a problémáktól távol, magára
figyelve. Ott eljárt minden lehetséges gyűlésre! Az AA-sok összefogtak, támogatták egymást; nagyon
akarta és komolyan vette a lépéseket és tisztességesen végig is csinálta. Amikor én komolyan
elkezdtem foglalkozni az Al-Anon-nal, az akkor volt, amikor ráeszméltem, hogy ő mekkorát fejlődött,
változott az AA és a terápia által. Csodáltam, hogy mennyire empatikus lett, micsoda ráeszmélései,
milyen józan meglátásai lettek! Megirigyeltem ezt a nyugodt, higgadt és tudatos lényét, és ekkor
éreztem meg igazán, hogy mennyire fontos hozzátartozóként is a 12 lépéses program és a támogató
közösség. Itt kezdődött az én felépülésem a társfüggésemből. Ez egy önismereti program is egyben.
Amikor mélyreható erkölcsi leltárt készítek magamról (4. lépés a 12-ből), akkor jöttem rá milyen
mélyről hozom a társfüggő működésemet, és hogy ez az állapot csak kis része az életem szinte
minden területén való defektes működésemnek. Elkezdtem feltárni a miérteket sok támogatással, és
szépen lassan lefejtegetni magamról a „hagymaleveleket”, változtatni azokon, amiken tudok és
elfogadni azokat, amiken nem.

Én egy csodálatos családból jöttem, nagyon szeretetteljesek voltak a szüleim, viszont a nagymamám,
(az édesapám anyukája) elutasító volt az én édesanyámmal és velem, a lányunokával. Édesapámat
gyerekpozícióban tartotta, édesanyámat pedig alsóbbrendűnek kezelte. Mindezekből jött az az
érzésem, hogy én nem vagyok elég jó. Édesapámat imádtam, neki meg akartam felelni és a
nagymamámnak bizonyítani, hogy mégis jó az, hogy vagyok. Ezek a szorongásaim motiváltak engem
egész életemben, és az ő romboló mintáikat vittem tovább. Mindezeket kellett átdolgozzam az én
fejlődési utamon.

Annyit soha nem beszélgettünk esténként telefonon, mint amikor ő elköltözött tőlünk. Majdnem
minden hétvégén jött hozzánk és segített az ekkor már betegeskedő szüleim gondozásába is. Folyamatosan
tartottuk a kapcsolatot, törődött a gyerekekkel, támogattuk egymást és egy 5-6 év múlva szépen
lassan visszaköltözött. Ennyi idő alatt én is átdolgoztam magamban a dolgokat, elmúlt a félelmem,
hogy ha hazajön, újra visszacsúszik. Megbeszéltük, hogy mi újra, új alapokról kezdjük az életünket
közösen. Mindketten lecsendesedtünk, tudunk egymással kommunikálni, empatikusak vagyunk.
Most már jó példát tudunk adni a gyerekeknek, hogy mi ilyen szülők is tudunk lenni. Közös céljaink
vannak, aktívak maradtunk az Al-Anon-ban és az AA-ban, illetve mindketten kapcsolati segítők
lettünk.

A fiainkkal való kapcsolatunk viszont egy nehéz, kényes pont. Mindegyikük sérült lett amiatt, amiben felnőttek. A nagyfiúnk szerfüggő. Ő kapta meg a felnőtt szerepet ebben a családban, ő lett a segítőm a nehéz időkben.
Engem mindig nagyon féltett, a kicsiket istápolta, de ebben nagyon el is fáradt. Az ő megoldása az
lett, hogy elköltözött Budapestre tőlünk és csak évek után tudott újra beszélni az apjával. Neki volt a
legnehezebb az apukája újra elfogadása, de ma már annyira jó a kapcsolatuk, hogy megoszt vele
személyes kihívásokat és tanácsot is kér tőle. A középső fiúnk is többször kerül alkoholos állapotba.
Zárkózott és nehezen tud kapcsolatot kezdeményezni. A legkisebb is rengeteget szorongott,
hatodikosként még szopizta az ujját, de amint elment az apja, rá egy hónapra ez magától elmaradt. Ő
sérült a legkevesebbet. Úgy tűnt, hogy mindig is ő szerette a legjobban az apukáját. A legfájóbb
számomra, hogy rájuk is hatással volt az az előző életünk, de elfogadtam, hogy ez a múlt, amin márnem tudok változtatni.

A tőlünk telhető legjobbat és legtöbbet tettük akkor is, a legmélyebben szerettük őket, de ekkor ennyire tellett tőlünk.

Bízom benne, hogy a második közös életünk útja az apukájukkal tud egy más lenyomatot is adni nekik.

Akik most hasonló úton járnak, mint mi, azt az útravalót adnám, hogy bátran keressék meg a legközelebbi Al-Anon csoportot!

Ez egy óriási és nagy lépés, amihez erő és bátorság kell!

De ha én megcsináltam más is meg tudja csinálni!

Mindenki, aki az Al-Anon-ba eljön, azzal kezdi, hogy azért van itt, hogy a párjának segítsen. Idő kell, hogy rájöjjön arra, hogy itt róla van szó.
Önmagunk tisztelete nagyon fontos! Engedje meg önmagának, hogy szeresse magát és adja meg az
időt magának, ha már eljutott egy önsegítő közegbe, hogy rendszeresen és folyamatosan járjon, mert
az hozza meg az eredményt. Ami pedig úgy történik, hogy mindenki saját magát bogozza ki és a saját
problémáit oldja meg. Itt kaphat egy olyan szeretetmintát a közösségtől, ami segíti az önszeretet,
az önelfogadás magáévá tételét. Türelmesnek kell lenni és el kell tudni fogadni, hogy a függő társa is
beteg. Ez piszkosul kemény önismereti munka, de üdvözítő!
Hálás vagyok az Al-Anon közösségnek, hogy megismerhettem és 14 éve tudok velük együtt felépülni,
jobb emberré válni. Az ott tanultakat az életem minden megnyilvánulásában alkalmazni tudom, és
tudok másoknak is segíteni a felépülésükben. Számomra ez egy élethosszig tartó tanulási és segítő
folyamat.
Köszönöm, hogy elmondhattam, és tovább adhatom az üzenetet a függő hozzátartozóknak:

VAN REMÉNY!

al-anon.hu

Rólunk